Regős István festőművész

IRODALOM

• Regős István az Artportálon
• Regős István figuratív és nonfiguratív művészeti rendszere a festő- és képzőművészetben
• Wehner Tibor:
  A kép mindenféléből lesz – Beszélgetés Regős István festőművésszel
• Inspirál / Regős István

Elsősorban a pénz körül forgott minden Hollandiában, már akkor is. A gulden kábé hússzor annyit ért, mint a tegnap az euró miatt föladott pénznem. Egy kép piaci értékét a festő neve, de még inkább a kép témája határozta meg. Meg hogy hány figura volt rajta. Megesett, hogy egy úriember vásári jelenetet rendelt kedvenc festőjénél (annyian voltak, mint a hangyák), de kikötötte, hogy minél több hús, hal és zöldségféle szerepeljen a képen. Egy halni készülő nő minél több ékszert rendelt saját portréjára. Mindenki jobban akart kinézni, mint a valóságban. Ez az egy máig nem változott.

A létharc arra késztette a festőket, hogy hűek maradjanak választott műfajukhoz. Ha egy festőnek hányingere lett a tanácsosok szétfolyó ábrázatából, és virágokat akart festeni, lehet, hogy belebukott és tönkrement. Mert a virágokra specializálódott festők közé nem tudta beverekedni magát.

Egy toszkán herceg kétezerötszáz guldent fizetett egy Frans van Mieris képért, kilencszáz guldennel többet, mint azok a hiénák, akik megrendelték Rembrandtnál az Éjjeli őrjáratot. Persze hírneve csúcsán Rembrandt már annyit kapott, amennyit kért. Amikor meghalt egy amszerdami műkereskedő, Rembrandt egyik képét ezerötszáz guldenre becsülték, egy takács több évnyi keresményére, de olyan festő is akadt, ráadásul a jónevű Brouwer, akinek a képét hat guldenre értékelték, ami még az anyagköltséget sem fedezte.

Ami megdöbbentő: az aranykorban még a kevésbé tehetős polgárok otthonaiban is (mely másik országban volt ilyen) leglább száz, kétszáz vagy annál több festény is volt. Na, erre varrjatok gombot, mai művészetellenes politikusok. Hollandiában valamiféle pót fizetőeszközzé váltak a képek. Sok festő életét mentette meg, hogy képpel fizethetett a péknél, a csizmadiánál, a kocsmárosnál, a szabónál stb. Ars alit artificem, vagyis a művészet táplálja a művészt. Jó esetben. A festők bizony iparosok valának, sok esetben közülük iparoséletet éltek. A cégtáblák raffaellói között voltak fogadósok, szakácsok, hivatalnokok, molnárok, kereskedők, egyebek. De a legnagyobbak is ilyen társadalmi rétegből származtak.

Festményekkel ki lehetett fizetni egy házat, egy lovat, de még hozományul is adhatta a festő a lányának. Sokan idegen udvarokba szegődtek, de Vermeer, Frans Hals és Rembrandt is hűséges maradt hazájához, szülővárosa fáihoz, házaihoz, arcaihoz, felhőihez. Ez az önként vállalt provincializmus vált értékké a halálukat követő diadalmenetben. Ne felejtsük el, hogy rengeteg kismester ment tönkre, követett el öngyilkosságot, lett a tudatmódosító szerek rabja, vagy halt meg menhelyen. Kemény volt a harc, és nagy volt a túlkínálat.

És mégis: megkérdőjelezhetetlen volt a társadalomban betöltött helyük, és olyan természetes volt, mint egy hentes és mészáros, egy szabó vagy egy varga munkája. Nem merült fel senkiben olyan kérdés, hogy mire való a művészet, mert a világ egyszerűen érthetetlen és felfoghatatlan lett volna festészet nélkül. Az aranykor festői pedig hittek munkájuk értelmében, abban, hogy ha ők megértik az embereket, az emberek is megértik őket.

Részlet Temesi Ferenc megnyitószövegéből, melyben Zbigniew Herbert "Csendélet zablával" c. könyvéből idézett (Mihályi Zsuzsa fordítása nyomán).

http://epa.oszk.hu/00000/00016/00096/040624.htm

http://www.inspiral.hu/node/179

{ Az oldal tetejére }